Petrovicsként született, de keresztlevelébe nem a szláv eredetű Alexander, hanem már a Sándor keresztnév került. Magyarosított családnevét először egy Dunavecsén szerzett verse aláírásaként használta.
A magyar nemességet ostorozó versei költészetének egyik sarokpontját jelentik. Jóllehet ő maga is kisnemesi családba született. A XVI. századi török terjeszkedés elől rengeteg horvát család menekült észak, északnyugat felé. Köztük a Petrovics- ősök is. E menekültek közül többen magyarországi vármegyékben települtek le, majd részt vettek az Oszmán Birodalom elleni harcokban is. Ferenczi Zoltán- Petőfi első jelentősebb életrajzírója- és Csergheő Géza kutatásai alapján annyi tudható, hogy Petrovics Márton és/vagy testvére, János 1667-ben I. Lipót királytól kaptak nemességet a harcokban szerzett érdemeik elismeréseként. Jóllehet léteznek olyan genealógiai vélemények is, amelyek cáfolják ezt a vélekedést- lévén a Petrovics igen gyakori családnév. Betudhatjuk ezt akár a Petőfit övező tengernyi legenda egyikének is. Az azonban jelenlegi ismereteink alapján bizonyos, hogy Petrovics Sándorból- irodalomtörténeti szempontból- 1842. októberében Dunavecsén írt, majd november harmadikán megjelent versével lett Petőfi Sándor. A Petrovics a délszláv nyelvekben „Péter fia” jelentéssel bír. Akkoriban a Péter egyik becézett alakja a Pető volt- mint ahogy a Benedeké a Benő. Józan László huszti református lelkipásztor közlése szerint így lett Péter, azaz Pető fiából Petőfi.
HAZÁMBAN
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsú tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.
A nagyvilág az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az út,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom - mikép nem tudja más -
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét,
Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!
Dunavecse, 1842. október
