Turán István történész rendhagyó gondolatai augusztus 2-án hangoztak el Kiskőrösön:
A ma már hagyományosnak számító július 31-ei megemlékezésünket idén némileg később tartjuk, ennek oka pedig egészen különleges: 160 évvel ezelőtt, 1862. augusztus 2-án, egy szombati napon került sor arra a csendes, hazafias ünnepségre, amelynek keretében a régi evangélikus iskola előtti téren felavatták a világ első köztéri Petőfi szobrát. Szülővárosa közönsége állíttatta, s most is Kiskőrös egyik legfontosabb alkotása, a szülőház mellett második műemléke. Engedjenek meg nekem egy rövid idézetet, amelyet mindössze három évvel az avatás után vetettek papírra, szerzője pedig gróf Ráday László, Petőfi Sándor egykori kecskeméti iskolatársa, aki egy vadászkaland során járt településünkön. Idézem:
„[…] szolgabíró úr megindítá a hajtókat, mi azonban még egy kurta órát idézheténk a városban. Sétakép a piacz felé ballagék s nem csekély meglepetésemre, a magyar iskola terén Petőfi mellszobrát, magas emlékkő hegyében pillantám meg. Oda siettem s mint a ki a nemzet nagy költőjét első gyermek éveiben, kecskeméti elemi iskolai tanuló korában, de később, mint honvédet is igen jól ismertem, úgy találom: hogy a művész vésűje jelesül működött. Az emlékoszlop látása nagy befolyással volt érzületemre. A nagyszerű mult dicsfényben és árnyalatokban fölváltva foglalkodtatta elmémet s percz alatt keresztül futák lelkemet s érinték szivem húrjait a korán hunyt költőnek örökbecsű müvei. A szobor, mint később értesültem, Gerenday Antal műve; 550 forintba került s az egész tömeg 50 mázsát nyom. Az ára legnagyobb részt aláírások útján folyt be. Mindenesetre elismerésre méltó nemes cselekvény illy módon emlékezni meg a hon kegyeltjéről, a ki e népes egyházban kereszteltetvén, egyszersmind kisded korát is e városban élte át.”
A kiskőrösi Petőfi-kultusz tulajdonképpeni kezdetének az 1857-es évet szoktuk tekinteni, ekkor adta hírül a Vasárnapi Ujság hasábjain ország-világ előtt városunk egykori evangélikus lelkésze Sárkány János, hogy a szabadságharc költője, akit ő ráadásul iskolás éveik alatt személyesen is ismert, Kiskőrösön született. Ezt követően indul meg a tudatos emlékápolás. Három évvel később pedig Sárkány lelkésztársának, Blázy Lajosnak jut majd nem mindennapi szerep, immár nem először. A negyvennyolcas forradalom előtt az ő iránymutatásával váltják meg magukat Kiskőrös jobbágyai a földesúri terhek alól, a szabadságharc idején pedig a nemzet ügyének leghatározottabb és cselekvő helyi támogatója. Blázy lesz az, aki a hagyomány szerint 1860 telén, Kiss Lajos tímármester házavató vacsoráján szólásra emelkedik és németországi úti élményeire hivatkozva arra biztatja a helyi urakat, hogy emeljenek szobrot a város híres szülöttének, Petőfi Sándornak. Az ötlet sikerét jól jelzi, hogy a szükséges anyagiak egy része már ekkor összegyűlik. Itt zárójelben és tisztelettel szeretném megjegyezni a városvezetés felé, hogy véleményem szerint az előbb említett két lelkész úr érdemeik alapján akár közterületi elnevezést is megérdemelne.
Ugyanis a kor, az 1850-es évek, bizony cseppet sem egyszerű időszaka történelmünknek. A szabadságharc leverését követően az uralkodó, Ferenc József elhatározza, hogy erőszakkal megtöri a magyarok az ellenállását és beolvasztja Magyarországot a Habsburg-birodalomba. Nem koronáztatja meg magát, az országgyűlést nem hívja össze, adókat önkényesen vet ki, s céljai eléréséhez méltó partnert talál Alexander Bach személyében, akinek besúgói szerte az országban keresik-kutatják a nemzeti ügyek szervezkedőit, vagy a szabadságharcra emlékezőket. Ilyen hangulatban, ilyen állapotok közepette felkarolni és emlékezetpolitikai szintre emelni Petőfi Sándor, a forradalom költőjének kultuszát, azt hiszem kijelenthetjük, kivételes és bátor dolog.
A szoborállításnak végül az idő is kedvez. Tíz év sikertelen küzdelem után a király rájön, ha eredményeket akar elérni az országban, szüksége van a magyar rendek támogatására. Ebben persze fontos szerepe van annak a történetnek, hogy az olaszországi egyesítő háború során 1859-ben az osztrák csapatok döntő vereséget szenvednek Solferinonál a francia-piemonti seregektől. Az önkényuralom egy rövid időre megenyhül, Ferenc József még az országgyűlést is összehívja.
Ebben a rövid enyhülésben országszerte több kisebb Petőfi mellszobor is készül, Pesten még köztéri alkotás gondolata is felmerül, ám ebből ekkor még nem lesz semmi. Az egyetlen hely, ahol eljut a megvalósulásig az a szülőhely, Kiskőrös mezővárosa. A kiváló hangulatú vacsorát követően ugyanis a település két vezető személyisége Safáry József szolgabíró és testvére, Safáry Ágoston ügyvéd is az ügy mellé áll. Táncmulatságokon, fogadásokon, de még piacnapon is kérik a lakosságot, hogy aki egy kicsit is nélkülözni tud néhány forintot, ajánlja fel a költő szobrának céljára. Hála Istennek, az akció 1861 tavaszára eléri célját, 550 forint gyűlik össze az alkotásra. Véletlenül se tessék párhuzamot vonni a mai forint értékével, ez a korszakban egy nagyon is jelentős összeg volt, az elöljáróság a város nevében 100 forinttal támogatta az ügyet.
De ki fogja elkészíteni a szobrot? A választás Gerenday Antal kőfaragó mesterre esett, akinek pesti műhelye tudatosan hirdette, hogy a szabadságharc hősi halottjainak síremlékét jelentős kedvezménnyel készíti el. Ugyan nem sírkőről volt szó, de mivel korábban itt készült az egyik lehetséges minta, Katona József kecskeméti szobra, ezért a választás logikusnak bizonyult. Amikor a szobor és a talapzat elkészült, hajóval szállították a hartai hajóállomásig, innen pedig hatökrös szekér hozta Kiskőrösre. Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. A hagyomány szerint ugyanis a műalkotást nem csak úgy megérkezett, hanem be kellett csempészni a településre. Az 1861-es dátum itt látható a talapzaton, hiszen ekkor készült és ebben az időben, a költő halálának évfordulóján tervezték felállítani, ám végül erre nem került sor, csupán egy évvel később.
Mi történt? Mi volt az ok, ami miatt egy ilyen horderejű, ráadásul már leszervezett eseményt el kellett halasztani? Két fontos dolog is közbejött, s e kettő nem független egymástól. Egyrészről az uralkodó és a pártok követelései nem közeledtek, ezért a feszültség fokozódott, majd az országgyűlés feloszlatása és az önkényuralom visszatérése következett. Másrészről Ferenc József úgy döntött, hogy az ötvenes években kivetett fejedelmi adókat be kell szedni, akár erőszakkal is. S hogy miért volt szükség erőszakra? Mivel ezeket az adókat nem szavazta meg a magyar országgyűlés, ezért a magyar jog szerint törvénytelennek minősültek. Éppen ezért kifizetését számos településen megtagadták, sőt, olyanok is akadtak nem kis számban, akik kijelentették, hogy a szabadságharcot vérbe fojtó uralkodó adóját lefizetni nem más, mint hazaárulás. Kiskőrösön is így esett a dolog.
A beszámolókból tudjuk, hogy a végrehajtók és a 41. báró Kellner nevét viselő ezred katonái június 9-én érkeztek a településre, arra azonban senki sem számított, hogy több hónapot itt fognak vesztegelni, sőt a létszámuk még növekedett is. A több mint négyszáz fős beszállásolt katonaság nagyon is jelentős szám volt a nagyjából hatezres lakosú településen. Ahogy az idő múlt, s ahogy arra számítani lehetett, a kényszerű együttélés egyre inkább terhessé vált a felek számára. A már érlelődő erőszakos cselekedetre végül 1861. október 30-án került sor, ekkor az adófizetést megtagadó Gombár család lakóházánál kardlapozásra is sor került. A jegyző fel is jegyezte: „Országgyűlés Pesten, mely később szétoszlattatott, az adó megtagadtatván katonai invázió következett, városunkban 16 ezer forint kárt tett.” Ezek szerint az adóhátralékos kiskőrösi polgárok valóban jó ideig tartották magukat az általuk tett fogadalomhoz. S hogy mennyire gondolták komolyan? Jelzésértékű, hogy inkább vállalták a 16 ezer forintos kárt, minthogy az ehhez képest néhány száz forintnyi adót befizessék. Ilyen szellemben élt a szabadságharc emlékezete Kiskőrösön.
A szobor felállítására és avatásra végül a viharfelhők elülte után 1862. augusztusának elején került sor csendes megemlékezés keretében, hiszen a forradalom költőjének ezekben a napokban nem lehetett országos ünnepséget szervezni.
Tisztelt hallgatóság! Úgy gondolom, hogy az imént elhangzott történet kiváló példa lehet arra a megállapításra, hogy beszélni valamiről, egy ügyről, egy célról, nagyon könnyű. Egyik kedves barátom szokta mondani, miszerint beszélni még fekve is lehet. Kiállni valami mellett, sőt az élére állni a tervnek, az egészen más dolog. Mint említettem korábban, ennek az 1860-61-es enyhülésnek az idején az országban számos helyen hangzottak el nagy szavak a szabadságharc hőseinek, vagy egyenesen Petőfi Sándor emlékének köztéri megörökítésével kapcsolatban. Több vidéki városban volt szó hasonlóról, de az 1882-ben felavatott budapesti szobor ötlete is ekkor merült fel. És mégis, a beszéd, az ötlet egyetlen helyen jutott el a megvalósulásig, ez pedig a szülővárosban, Kiskőrösön történt.
Elődeink ezekben a vészterhes időkben, a provizórium idején vállalták a szobor felállítását a város egyik legszebb központi helyén, hogy itt élő és átutazó is hódolhasson a szabadságharc költőjének emléke előtt. Utódaik megbecsülték ezt a műalkotást, őrizték, s nem feledkeztek meg róla akkor sem, amikor 1927-ben új, immár egész alakos ércszobrot emeltek Petőfinek. Megmenekült az enyészettől, köszönhetően a kiskőrösi lokálpatriótáknak és a készíttető kőfaragó család leszármazottjainak. Később az egykori evangélikus iskola bontásakor költözni kényszerült, de a Petőfi Emlékmúzeum felemelte, befogadta, a nyolcvanas évek közepe óta pedig a legméltóbb helyen, itt, a szülőház udvarán hirdeti Petőfi Sándor nagyságát, s szülővárosa kegyeletét.
Ma, amikor 160 esztendővel az avatás után fejet hajtunk a költő előtt, s elhelyezzük az első szobor előtt az emlékezés virágait, jusson eszünkbe ez a történet. Elevenedjen meg előttünk őseink vállalása és jótékony munkája, az a tisztelet és tenni akarás, amelynek segítségével élettel töltötték meg a születő Petőfi kultuszt, s amelynek révén megindulhatott Kiskőrösön a tudatos emlékápolás.
Merítsünk erőt az ő tiszteletükből és kitartásukból, építsük tovább a település emlékezetpolitikáját. Tartsuk becsben az elődöktől kapott örökséget, hiszen erős alap, ez a több mint másfélszáz év minden nehézsége, sorscsapása sem tudta kikezdeni. Őrizzük tovább a bölcsőt, a szobrot, a hagyományt és meséljük el ezeket a történeteket az utódoknak is, egykor az ő feladatuk lesz majd a folytatás. Ha a Jóisten engedi, és mi méltóképp állunk hozzá, akkor talán a siker is meglehet.
Ahogy a korabeli sajtó írta 1862-ben: „Méltánylattal nézi most a haza Kis Körös lakosainak kegyeletes érzelmeit, melyeket városuk nagy szülöttje iránt tanusitanak azáltal, hogy emléket emelének neki, mely a lángész és hazafiúi erények tiszteletét hirdesse most és az unokáknak, nemzedékről nemzedékre.”
Petőfi lelke akkor valóban jelen volt Kiskőrösön. Javaslom, az elkövetkező Petőfi 200 emlékévben ennél alább mi se adjuk.
Turán István történész