141 éve,hogy Jókai Mór felavatta Petőfi szülőházát.

141 éve,hogy Jókai Mór felavatta Petőfi szülőházát.

 
 
Szeretettel ajánljuk figyelmükbe Dr. Praznovszky Mihály beszédét, amit 2020. október 17-én mondott el a " szent hajlék " előtt.
Tisztelt barátaim Petőfiben!
Kicsit túl könnyen mondtam igent arra kérésre, hogy üdvözöljem én is ezt a szent hajlékot, ahogyan az 140 évvel ezelőtt történt s ahogyan akkoriban nevezték. Ritka nagy felelősség vagy inkább felelőtlenség Jókai Mór helyére állni. Hiszen ők voltak itt, Jókaival az élen a kortárs magyar irodalom képviselői, a Magyar Írók és Művészek társasága vette meg, ahogy tudjuk,1880-ban. A nagy kalapú Komócsy József költő tán még Jókai szövegét is felül múlta a ház előtt elszavalt, zengzetes, pátoszos ódájában, amelynek gondolatait viszont őszintén élte át.érezte:
Itt ringott hát egykor az a bölcső, -
Bölcsője a dalok nagy fiának!
Üdvözöllek, te szerény kis hajlék,
Leborulva áldlak és csodállak!
A derék kötélverő, aki eladta, továbbra is használhatta, majd csak pár év múlva lesz emlékház belőle. Kiállítás nem volt benne, de talán nem is kellett. Hiszen még ma is, ha megállunk e kicsiny épület előtt, vagy belépünk a szűk kis szobába, szavunk elakad az élménytől, s a szó helyét átveszi az elfogult érzelem, a szív heves dobogása.
Akárhogyan is volt, ez a magyar irodalom első kultikus rendeltetésű épülete. Arany Jánosé leégett, Madáché idegen hatalmak kezére került, Jókaiét eltüntették, Vörösmartyé majdnem az enyészetté lett, Kazinczy háza helyére dicscsarnokot emeltek – de ez kis ház, - majdnem mindig kunyhót mondok - dacolt az idővel és az emberi ártó szándékkal.
De azt hiszem, nem is közeledtek felé rosszakaratú emberek, hogy bántsák. Olyan méretű felzúdulás fogadta volna tettüket, hogy ahhoz képest a Tisza áradása kis csobogásként hangzana.
Senki nem bánthatta ezt a hajlékot, mert egy nagy- és kis közösség ereje övezte, mint egy láthatatlan gyűrű. A nemzet emlékezete és a kiskőrösiek szeretete.
Az épület felett, miután 1890-ben átadták a községnek, a Petőfi társaság vállalt erős szellemi védnökséget. Ez a Petőfi társaság nem csak Petőfié volt. Az ő nevével szerveződött, de a kortárs irodalom egyik megszólalási lehetősége is volt. Pesti központtal működtek, felolvasásokat tartottak közönség előtt, majd aztán vidéki utakra is indultak. Nem mindenki persze (voltak vagy kétszázan), hanem az, aki éppen ráért. Első elnöke Jókai, a második Herczeg Ferenc.
Ezek a modern, liberális, radikális fiatalok szerették, tisztelték Petőfit. Voltak a Társaság idősebb tagjai között még néhányan olyanok is, akik Petőfi köréhez tartoztak, őt barátjuknak tekinthették. Mindent összegyűjtöttek, ami a költőtől megmaradt: kéziratait, könyveit, róla szóló cikkeket, illusztrációkat – mindent, amit csak lehetett. Petőfi könyvtár néven hatalmas könyvsorozatot indítottak, melyben minden s mindenki Petőfiről szólt. Saját lapjuk volt Koszorú címen. Mindezekből lett aztán a fővárosban a Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyarország első irodalmi múzeuma. Mondhatom tehát, a magyar irodalmi muzeológia innen indult el, az Önök városából.
És meg mennyi minden, amely mögött az önök Petőfi szeretete áll. Ne felejtsük, mit írtak az újságok ezelőtt 140 évvel: Jókai és a „ vendégek ezután megnézték a Petőfi-szobát, és Jókai Kis-Kőrös város gondjaira bízta a házat. Gohér bíró nevében Safáry Ágost felelé, hogy a város a házra kegyelettel felügyel.”
És a helyiek megfeleltek az elvárásoknak. Egy másik 1880-as újságban olvastam e sorokat: „A kis-körösiek méltóknak mutatták magokat a véletlen ama szerencséjére, hogy Magyarország legnagyobb lírikusa az ő községükben, eme szegényes házban született.”
Így is van. 140 év ház története akár pontokba szedve is felsorolható, s mi, akik itt élünk, vagy ide járunk, tudjuk mi minden áll az Önök munkája és szeretete mögött. Önök és az őseik valóban tudtak élni a szerencséjükkel. Az évtizedek alatt a város vigyáz az épületre, múzeummá fejleszti, mellette nagy kiállítóhelyet, alakit ki, létrehozza a műfordítók szoborparkját, (egyedülálló szerintem a világon is,) ide csábítja Kerényi Ferencet, aki nélkül nincs mai Petőfi ismeretünk és hiteles Petőfi szövegünk. Kitűnő tudósokból elkötelezett Petőfi és Kiskőrös barátaiként működő szakember társaságot szervez, (itt vannak ők most is), képzőművészeti pályázatokat hirdet Petőfiért, igényes kiállítások lesznek a művekből, majd pedig a gyűjtemény válik egyedülállóvá, megszervezi az Országos Petőfit Sándor Társaságot, újra és újra elindulnak Petőfi nyomában a Kárpát-medencében, afféle zarándoklatokra, létrehozzák a Petőfi szilvesztert. S mindezek mögött az utóbbi évtizedekben egy nagyszerű, helyi múzeumi közösség is látszik.
S aki nem tudná, csak a magam örömére ismétlem, ide pár lépésre van Szendrey Jú
lia szobra, ahogyan mi a halhatatlan versekből elképzeljük, látni véljük szívünkkel-lelkünkkel, különösen így szeptember vége táján, s valahol van még a városban egy János vitéz látogatóközpont is, tele vidám, petőfis játékokkal a város gyermekeinek. Meg a felnőtteinek.
És előbb-utóbb megnyílik az újjárendezett Petőfi kiállítás a múzeum épületben. S minden ezelőtt 140 évvel kezdődött, legalábbis a Petőfi emlékház létrejötte óta, mert azért minden, ami első a Petőfi kultuszban, ebből a városból indult el. Így a haza első köztéri Petőfi szobrát ennek a városnak a közössége szervezte meg. S talán az első irodalmi emléktábla is erre a házra került 1861-ben.
Vajon hány látogató érkezett ide e majdnem másfél száz év alatt? Hogy milyen céllel, azt jól tudjuk. (Már 1923-ban egy a szorgalmas újságíró több ezer nevet számolt össze.) Nincs ember, aki a számot megbecsülje, de azt kiolvastam, a látogatók bejegyzései végig kísérik az évtizedek magyar történetét, sorshelyzeteit. Mintha ez a kis ház maga is nemzeti dokumentuma lenne, mindannak amit átéltünk, vagyis sorsunknak. Meghatóan őszinték, rajongók, elfogultak a ház látogatóinak bejegyzései. Máskor nagyon is a korszellemet, talán az elvárást diktálják. Mennyi mindet kellett kibírnia ezeknek a falaknak, hány történelmi változás képviselői adtak hangot a éppen aktuális politikai elvárásoknak. Nem csak vendégkönyvek lapjai, hanem a korabeli sajtó lapjai is erről bizonyítanak. Nekem egy 1973 januári ünnepi beszéd tetszik a legjobban, amelyből már azt is érzem, hogy a Petőfi múltunkat bizony nem árt ma iróniával is nézni. Ezt mondta az ünnepi szónok miniszter: „Itt állunk e fehérre meszelt ház előtt, amelyen nem fogott az idő és még inkább nem fogott annak szellemén, akire emlékezünk. Cselekvő forradalmiságunk melletti hitvallással, a szocializmus eszményeinek megvalósításával ünnepeljük méltón népünk és nemzetünk nagy fiát, a költőt, a forradalmárt, a hazafit; Petőfi Sándort.” Mire az újságíró ezt a sort tette hozzá zárójelben: „(Sajnálatos, hogy műszaki, vagy rendezési hiba következtében a közönség tekintélyes része semmit sem hallott.”) Úgy látszik, Petőfivel nem lehet szórakozni
Mindig azt szoktam volt mondani, hogy két könyv minden magyar ember polcán ott kell, hogy legyen: az egyik a Petőfi összes, a másik Az ember tragédiája. S úgy vélem, ki is hallatszik az előbbiekből, hogy két helyre kell életében legalább egyszer elmennie, majdnem azt mondtam, zarándokolnia, minden magyarnak. Ide Kiskőrösre, s oda Alsósztregovára.
Kiskőrös segít abban, hogy állandósult Petőfi élményünk legyen. Például egyszerűen zseniális, de inkább megható gesztussal létrehozta a szilveszteri Petőfi kötet ajándékot. Amikor is minden magyar gyermek, aki ezen a varázsos éjen születik, kap ajándékba egy Petőfi verses kötetet a város polgáraitól. Eddig csaknem 2000 kötetet adhattak, küldhettek már el a leendő olvasók szüleinek.
Persze, egyelőre még az év további napjain is születnek kis magyar polgárok, akik majd felnőnek, s akkor netán a szüleik adják a kezükbe útravalónak a hamuba sült pogácsa mellé Petőfi verseit: indulj gyermek, ez a te könyved, ebből a könyvből megtanulhatod, milyen érzés és milyen feladat magyarnak lenni. Már persze ha élnek még olyan magyarok - nem tudom megállni, hogy ne legyek ünneprontó, - akik még mindig keresik Petőfit, egyszerűen nem találják. Sem a szívükben, sem az élményeikben. Mert olvastuk a közelmúltban azt a drámai kutatási eredményt, hogy a magyarok döntő többsége nem vásárol, s nem olvas könyvet. És ebbe a „nem veszek, nem olvasom” kategóriában bizonyára benne lehet Petőfi is. És ez sajnos nem új jelenség. Szegény Berek Kati 1973-ban már sehol nem találta Petőfit, csak egy-két öreg magyar tudta a verseit fejből, mert a tanyasi iskolákban az áldott emlékű tanítók megtaníttatták velük.
Petőfihez minden magyarnak meg van a maga útja. S nem biztos, hogy ez az iskola lenne kizárólagosan. A jó pedagógus adta Petőfi élmény persze sokkal több, mint ami a tankönyvek olykor igen kacifántos, bonyolult s áltudományos magyarázataiban van. A jó pedagógus maga is színész, aki előadja Petőfi verseit, nem felolvassa, eljátssza. Hiszen Petőfi költészete maga a kifejezhető emberi érzelmek teljessége. Indulat és harag, gyász és szomorúság, lelkesültség és elkeseredettség, szerelem és csalódás, víg kedély és barátság. Petőfiben minden benne van, akik vagyunk s lehetünk. Újra csak Jókait kell idéznünk, aki 1899-ben pontosan így írta le: „Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi nem volt hamis, semmi nem volt mérsékelt.”
Mások úgy jutnak el Petőfihez, hogy útra kelnek. Nem feltétlenül itt kezdik a nagy Petőfi utazást, ámbár ez az egyetlen logikus lépés, de hát a mi Kárpát- medencénkben annyi helyen bukkanhatunk egy emléktáblára, egy szoborra, egy emlékházra, egy épületre, vadludakra, ménesre, gulyára,– amiről Petőfi vers jut az eszébe az utazóknak. Úgy érzem, mintha e bennünket környező világ azért jött volna létre, hogy Petőfi szolgálatára legyen. Megjegyzem, a közelmúltban, október 2-án Necpálon, ahol pár évtizede a költő édesanyjának állítottunk emléktáblát, Petőfinek is emlékjelet helyeztek el a felvidéki magyarok szervezésében, ebben a teljes egészében szlovák nyelvű faluban. Ez is a mai Petőfi csodák közé tartozik.
Jókai annak idején a magyar irodalomra bízta a ház megőrzését. Az irodalom, mint olyan, nem tud fenntartani egy emlékházat. Az írókra, költőkre, az olvasókra, az intézményekre volt ehhez szükség. Sokan voltak akkor is akik a mindenkori kortárs magyar irodalmat és olvasóit jelentették. Hiszen a 19. század második felében akul ki a modern Magyarország a modern intézményeivel.
Az irodalom önmagában nem ért volna semmit a ház megtartásában, ha Kiskörös nem vállalja fel legnagyobb értékének ezt a házat. Ám mindig voltak segítői. Annak idején már a megvásárláshoz szükséges pénzt is a magyar polgárok adták, ki-ki tehetsége szerint. Közösségek szerveztek Petőfi ünnepélyeket, hogy a bevételt a szükséges összeghez tegyék. 800 akkori forintot fizettek érte.
Most sem lett másként. Felsorolni sem lehet mindazt, hogy a hétköznapokban mit tesz a város ezért a házért. Hogy és mennyit pályázik a múzeum, hogy megszerezze a hiányzó összegeket. Mennyi kiskőrösi önzetlensége kell még ma is, hogy Jókai reménye igaz maradjon: hogy „ez a hajlék épen fönnmaradjon; ha roskadoz, újra helyreálljon, soha el ne múljon.”
S mi következik most ezután? Hiszen a 140 év nem is olyan kerek szám, s tudjuk jól, mi magyarok szívesen gondolkozunk nagy kerek évfordulók látványos megünneplésén. Mindenki tudja Kiskőrösön, hogy közeleg 2023, a Petőfi kétszáz. Sikere, hatása, látványa sokban múlik majd azon, mit tesznek Önök, helybeliek és az önök barátai a múzeum körül. Mert azért egy valamit nem lehet elfelejteni: 2022-re már sok mindennel készen áll állnunk. A Petőfi évforduló olyan lesz, amilyenné a kiskőrösiek is teszik. 2023. január 1-gyel nem lehet letudni az ünnepet, és nem lehet abban az évben kezdeni nagy munkákat. Akkor már egy esztendőn át színesen és gazdagon kell átélnünk mindazt, amit Kiskőrös is nyújt az ide érkezőknek. Az eleink után most már mi vagyunk a sorosak, rajtunk a világ magyarságának a szeme.
Petőfihez minden magyarnak meg van a maga joga, éljen bár a világ bármely pontján. Azért mert valaki egy szittya ködmönt akaszt magára, attól Petőfi még nem az övé. Ebben az országban, ha van valami, ami nem kisajátítható, nem eladó, ami nem szétszabdalható, pártok között szét nem osztható, az egyedül csak Petőfi életműve. Hiszen régóta tudjuk, hadd legyek én is olyan patetikus, mint Jókaiék 140 esztendővel ezelőtt e ház előtt: számunkra, mindenkori magyarok számára Petőfi maga a teljesség.

Keresés