Hasonlítsunk Petőfire!

Petőfinek nem él egyenes ági leszármazottja, de igen népes oldalági rokonsága van. Pár évvel ezelőtt, a Petőfi rokonok kiskunfélegyházi találkozójakor felhívtam Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajztudóst, az Antall-kormány egykori művelődési és közoktatási miniszterét, hisz ő is Petőfi rokonságába tartozik. Megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés a legnagyobb magyar költő rokonának lenni, pontosan milyen ágon rokonok, illetve hogyan ápolják az emlékét. Erre nemes egyszerűséggel azt felelte, hogy mindig is tudott a Petőfi-rokonságról, a családja becsülte ezt a kapcsolatot, hisz „nemcsak nagy költőnek tartottuk, hanem bátor embernek is, aki mindig kimondta az igazat, és ebben hasonlítani szeretnék hozzá”.

Amennyire velős, annyira igaz ez a mondat. És ebben rejlik Petőfi időszerűsége, mert ha költészete utolérhetetlen és megismételhetetlen kulturális teljesítmény, a bátorsága és igazmondása nem egyszeri jelenség, hanem az élő, valódi öröksége. Petőfi nem pusztán költő, hanem a magyarságnak egyfajta erkölcsi mércéje is, a nevét hallván nem csak a személyére vagy a verseire gondolunk – netalán a nagyon szórakoztató, kalandos levelezésére –, hanem a szabadságra, a hazaszeretetre, a gerincességre, a küzdelemre, a madáchi „küzdj és bízva bízzál” axió­mára, amelynek ő az egyik megtestesítője. Petőfi mindezek szinonimája.

A hétköznapi nyelvünk részévé vált mondatai, szavai ugyanúgy nemzeti identitásunk alkotóelemei, mint a családunk, a szülővárosunk vagy a kedvenc túraútvonalunk. Többek között az köti össze a magyart a magyarral, hogy egyre gondolunk, ha azt halljuk, hogy szeptember végén, föltámadott a tenger, szabadság, szerelem, vagy tudjuk, hogy milyen gondolat bánt minket. A magyarok kissé Petőfiül is beszélnek. Aki nem beszél Petőfiül, az talán nem is tekinthető magyarnak.

De hogy ez a jövőben is így legyen, azért tenni kell. Nem túlzás azt állítani, hogy a kétszáz évvel ezelőtt született költőnk sorsa és életpályája magába sűríti mindazt, amit az anyanyelvi kultúra és a modern magyar nemzet megszületése jelent, ezért jó hallani, hogy a magyar kormány nagyszabású programsorozattal ünnepli meg a közelgő Petőfi-bicentenáriumot, amelyre kilencmilliárd forintot szánnak. Szintén üdvös, hogy a Petőfi-emlékév nemcsak a főváros kötelező ünnepe lesz, hanem az egész Kárpát-medencéé, a Kiskunságtól Koltón át Fehér­egyházáig. Petőfi a magyar identitás egyik alapja, de nem az egyetlen.

Az „emlékezzünk régiekről” parancsáról eddig sem feledkezett meg a kormány, hisz az utóbbi években minden fontos évfordulóra emlékévet szántak: megemlékeztünk Márton Áronról (2016), Szent Lászlóról (2017), Mátyásról és Semmelweisről (2018), Rákócziról (2019), tavaly Zrínyiről és idén Cziffra Györgyről. 2022–2023 Petőfinek lesz szentelve. Remélem, hogy az emlékév jó alkalom lesz arra, hogy minél jobban hasonlítsunk Petőfihez, mert egy bátortalan korban élünk, amelyben sokszor nem lehet kimondani az igazat. Újra fel kell fedeznünk Petőfi személyét, verseit, gondolatait, mert gyakran előfordul, hogy azokat ismerjük legkevésbé, akikről azt hisszük, hogy róluk már nem tudnának újat mondani nekünk.

A XXI. század kezdetén ugyanolyan veszélyben forog a magyarság, mint a szabadságharc idején, nyelvünket, kultúránkat folyamatosan támadják, két tűz közé vagyunk szorítva: a nemzeti identitást felszámolni akaró erők és a felejtés közé. De az ilyen borúsabb megállapítások után jó arra gondolni, hogy nekünk volt egy Petőfink, sőt bármikor kéznél van a Petőfink, és máris nem tűnik olyan félelmetesnek az a bizonyos „szörnyű idő”. Hogy sose merüljön fel többet kérdésként a rabok legyünk-e vagy szabadok.

(Borítókép: Petőfi Sándor szobra Dunaharasztiban; Forrás: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre)

Forrás: magyarnemzet.hu

Keresés

Cookie használat
Honlapunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb körű szolgáltatásokat nyújtsunk látogatóinknak. Az Elfogadom gombbal hozzájárulását adja ezek használatához. További információkat itt találhat a Cookie szabályzatról és az Adatkezelési tájékoztatóról.